Kedvenc Harry Potter-es fanfiction oldalamról másoltam, és így szedtem csokorba a kedvenc Dramione egyperceseimet. Remélem nektek is tetszeni fog. :)
A gyertyák csonkig égnek
Egyedül ülök a félhomályban. Hajnali három órakor semmi más nem világítja meg szobámat, csak egy gyertya éppen csak pislákoló fénye. Ma éjjel sem tudok aludni. Mindig ugyanaz a rémálom. Mindig azt álmodom, hogy nem jössz vissza. Hogy hiába várlak hosszú nappalokon és éjszakákon át, te nem jössz.
Már három hónap telt el. Az életemben semmi nem változott meg, azon kívül, hogy egyedül maradtam.
Fölébredve magam mellett minden reggel téged kereslek. A fürdőszobában még mindig azon a kitüntetett helyen van a fogkeféd, ahol azt három hónappal ezelőtt hagytad. Ahányszor lemegyek reggelizni két személyre terítek, hátha betoppansz az ajtón, s végre újra együtt kezdhetjük a napot.
Mikor elindulok dolgozni a küszöb alatt hagyom a pót kulcsot, mert tudom, hogy a sajátodat mindig elfelejted magaddal vinni. Hazaérve félszegen kiáltom a nevedet az ajtón belépve, azt remélve, hogy érkezik válasz. Ha egy forró fürdőt készülök venni, még mindig levendula aromát csöpögtetek a vízbe, bár én nem igazán kedvelem, de tudom, hogy te megőrülsz érte. S este lefekvéskor meg vetem neked is az ágyat magam mellett, s éberen alszom, az ajtót figyelve, hátha belépsz rajta, s újra velem leszel. Majd nagy nehezen elalszom és ugyanaz a rémálom lebben szememre minden éjjel.
Álmomban egy elkeseredett harminc fölötti szingli nő vagyok, aki munkájába temetkezve éli mindennapjait, se gyerek, se férj, se barátok. S az álmomnak mindig az a vége, hogy egy temető felé sétálok, s megállok egy márványtáblás sír előtt, amin a te neved szerepel: Draco Malfoy. S ekkor sikoltozva ébredek fel.
Nem, te nem halhatsz meg, neked élned kel. Hisz megígérted nekem, emlékszel? Azt mondtad, hogy mi örökké élni fogunk, és örökké együtt leszünk. Örökké… Ezzel a szóval, ezzel a mondattal tartom égve a szívemben már alig égő szerelmünk apró lángját, s esedezem érte, hogy ne aludjon ki, hogy várjon, mert visszajössz, mert megígérted.
Fontos küldetés volt, arra kértél, ne veszítsem el a reményt, várjalak meg, mert még aznap éjjel együtt fogunk kirándulást tenni álomországba. Akkor is vidám voltál, mint mindig, ahányszor együtt voltunk, amióta együtt voltunk. Soha nem látott fény ragyogott a szemedben, és hevesen megcsókoltál. Akkor éreztem utoljára ajkad bársonyosságát enyémen, karjaid akkor öleltek utoljára át, akkor éreztem utoljára boldognak magam.
Azóta? Azóta pokol az életem. Szemeim a fáradtságtól és a sok sírástól vörösebbek, mint bármelyik naplemente, melyet együtt csodáltunk…
Látod? Mindenről te jutsz az eszembe. Napom minden pillanatában, akárhová vetődik tekintetem rád gondolok, téged látlak, téged várlak… De nem jössz. Hiába ülök itt ismét jól megszokott, már-már folytonos társammá nőtt karosszékemben, hiába nézek kifelé az ablakon s elkerekedett szemekkel hiába meredek a tájra, s várlak téged. Nem fogsz jönni.
Emlékszem azt mondtad, minden éjjel gyújtsak egy gyertyát, s várjam, amíg leég. Nem értettem, miért kérted ezt, de most már tudom. Te tudtad, hogy nem jössz vissza. Nem mondtad meg , nem akartad, hogy aggódjak, hogy féljek. Tudtad jól, hogy odafigyelek a jelekre. Ez a gyertya is egy jel. Már három hónapja minden éjjel gyertyát gyújtok, s hosszasan nézem pislákoló fényét.
Téged látlak benne, arisztokratikus arcvonásaidat, titokzatos szemedet, szőke hajadat, hallom a hangodat, ahogy a világon a leggyönyörűbben, úgy ahogy senki más nem képes, becéző szavakkal szólsz hozzám. Minden éjjel elfogy egy kicsi a gyertyából. De ma éjjel, ma éjjel teljesen elégett. Ez a jel. Vége.
Ahogy leég a gyertya, úgy vesztem el a reményt. Hisz míg látlak benne, addig várlak, utána nem. Utána feladom. Szégyen, de feladom. Nem bírok a fájdalommal, nem. Most már tudom, hogy nem jössz többé, már nincs értelme várni.
Ülök tovább a székemben, s a sírás környékez. Nem tudok sírni. Erre is te tanítottál, azt mondtad, ne sírjak soha, attól csak gyenge leszek és sebezhető. Azt mondtad érted se sírjak, nem érdemled azt meg. De igen, megérdemled. Hisz nem tehettelek boldoggá, olyan boldoggá, amilyenné akartalak. Én is hibás vagyok. Bocsáss meg nekem. Hisz tudod, hogy szeretlek, mindig is szerettelek és mindig is foglak.
Valóra váltom a rémálmomat. Nem lesz férjem, gyerekem, barátaim, csak a munka és az emléked. Ha veled nem élhettem le az életem, akkor az emlékeddel fogom…
Az ágy felé lépek. Most már csak a magam oldalán vetem meg azt. Lefekszem, és már érzem, hogy súlytalanság vesz rajtam erőt. Már alszom is.
Álmomban téged látlak. Hófehér ruhában közelítesz felém, és alig hallható hangon közlöd velem, hogy tovább kell lépnem. S én így teszek majd, tovább lépek. De nem töröllek ki a fejemből, soha. Továbblépek az emlékeddel együtt.
Érzem, ahogy egy könnycsepp gördül le arcomon. De letörlöm, hisz mindig arra kértél, hogy ne sírjak, érted főleg ne. Hát így teszek. Azt teszem, amiket mondtál, úgy élek, ahogy élnél, és soha nem felejtem el, hogy a gyertyák csonkig égnek…
Az utolsó éjszaka, csók, mosoly és könny
Mit is jelent az a szó, hogy utolsó. Egy szó, amit nap, mint nap kiejtünk a szánkon. De mégsem fogjuk fel a valódi jelentését vagy érezzük a súlyát. Pedig ez az egy szó hatalmas tehert von maga után. Nem értjük a mélyen elrejtett üzenetét.
***
Meleg nyári idő uralkodott a tájon. A Tiltott Rengeteg lakói sejtelmes csöndbe burkolóztak, mintha csak megérezték volna a közelgő veszélyt. A csillagok fényesebben ragyogtak, mint bármikor. Talán kárpótolni akartak a jövőért.
Az erdő melletti ódon kastélyt a sötétség vette körül. Sehol egy világos ablak. Sehol egy lélek. Mindenki nyugovóra tért, felkészülni a holnapra. De ha jobban megfigyeljük a környéket, felfedezhetünk két magányosan sétálgató diákot. Egyik a veszélyes rengeteg szélén, még a másik a tóparton.
Pont az a két ember tartózkodott kint, akik minden alkalmat kihasználták, hogy tönkretegyék egymás napjait. Akik ősidők óta ellenségek voltak. De MA nem azok voltak. Ma csak két elkeseredett diák volt, akik kétségbeesetten kapaszkodtak az élet vékony köteleibe. Nem létezett jó és rossz, vagy a társadalmi megkülönböztetés. Csak egy fiú és egy lány volt.
Ezen a különleges éjszakán a két ellenség élete összefonódott. A fiút Draco Malfoynak hívták és a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző iskola hetedéves tanulója volt. A lány Hemione Granger, aki szintén hetedéves hallgatója a híres iskolának.
Hermione a jó oldalhoz tartozott. A barátja volt az a fiú, akitől a varázslótársadalom függött. Így a holnapi csatában ő is nagy veszélyben lesz. Draco viszont a rossz oldalon állt. Bár csak a neveltetése és az apja miatt. De belül küzdött a kínzás, gyilkolás ellen. De tisztelte és szerette annyira apját, hogy ne hagyja cserben.
A mardekáros éppen visszafelé indult a kastélyba, mélyen a gondolataiba mélyedve. Itt és most szabadnak érezte magát. Szabadon dönthetett, hogy merre megy, mit tesz. Nem rángatták madzagon. Gondolkodott az életén és, hogy talán ez az utolsó éjszakája.
A lány viszont fölállt a tópartról és az erdő felé vette útját. Valami azt súgta, menjen arra.
Ő félt a holnaptól. Nem, nem a haláltól. Félt, hogy elveszti szeretteit, és hogy nem fognak győzni a végső csatában. Sokkal többre tartotta mások életét a magáénál. Nem is gondolta, hogy ez a gondolata megváltozik majd.
Már majdnem elérte a Tiltott Rengeteg szélét, mikor lépteket hallott. Gyorsan előkapta pálcáját és a hang irányába célzott. Egy ideig nem látott semmit. Aztán egy szőke hajzuhatagot vett észre a sötétségben. Nem sokára a tulajdonos is láthatóvá vált.
Nagyon meglepődött, hogy pont őt látja itt, egyedül. Nem szóltak egymáshoz, csak nézték a másik szemét. A két csillogó szempárban semmi nyoma nem volt gyűlöletnek, gúnynak vagy megvetésnek. Csak félelem és vágy, hogy tartozhassanak valakihez.
Rettentően hiányzott az életükből egy társ, akivel megoszthatták gondolataikat, akiért aggódhattak. Talány ez a mélyen elrejtett vágy vezérelte őket egymás felé. Talán a sors adott egy esélyt nekik, hogy megtalálják azt a valakit.
Még hosszú ideig csak álltak és nézték a másikat. Majd néma megegyezés alapján elindultak a kastély felé. Csöndben baktattak egymás mellett. Nem akarták megszakítani ezt a megnyugtató és csodálatos pillanatot, holmi értelmetlen szavakkal.
Némán felmentek a hetedik emeletre, a Szükség szobájába. A szobában csak egy ágy és egy kandalló volt. Beléptek. A griffendéles leült az ágyra és nézte a fiút, aki az ajtónál állt. Megint a másik tekintetét fürkészték. Elvesztek egymás tekintetében. Örvényként kavarodott össze a szürke és a barna szempár.
Azt se tudták mennyi ideje vannak így. Majd Draco szemében befurakodott egy új dolog. Egy kérdés. Hermione megértette, és egy mosollyal jelezte, hogy igen. A fiú párduc sebességgel ott termett mellette és leült az ágyra. Először távolabb, de aztán egyre közelebb és közelebb húzódott a lányhoz. Mikor a kezük összeértek, mindketten beleborzongtak az érintésbe. A mardekáros megszakítva a szemkontaktust lenézett Hermione szépen ívelt szájára. Megint csak egy kérdés. A lány nem válaszolt rögtön. Kicsit elbizonytalanodott, hogy helyes-e amit tesz. De amikor eszébe jutott a holnap, minden rossz érzése elszállt, helyet adva a vágynak.
Közelebb húzódott a fiúhoz. Draco megértette. Ez volt a jel. Olyan lassan ért hozzá a lány ajkához, amennyire csak tudott. Először csak kisebb puszikat adtak, aztán egyre hevesebb lett a csók. Csak a szájuk ért össze. De végül Hermione megölelte a fiút a nyakánál. Ezután Draco lefektette az ágyra. Feljebb csúsztak, és tovább csókolóztak.
Azt az érzést, amit akkor éreztek semmi sem pótolhatta. A tudat, hogy van valakijük, szinte mámorító volt. Nem számított, hogy az a valaki az ellenségük. Már annyira elveszettek voltak, hogy az se számított. Ezen a különleges estén leomlott a fal közöttük, és meglátták egymás igazi arcát.
Draco hagyta abba először és belenézett a barna szemekbe. Egy újabb kérdés. Hermione bizonytalanul mondott igent. A mardekáros nem elégedett meg vele. Ő egy határozott választ akart. Nem akarta kényszeríteni a lányt. Hermione megértette, mire vár a fiú. Most egy kicsit hosszabb ideig mérlegelte a helyzetet.
Felvetette az érveket. De azok közé nem tartozott bele, hogy akinek oda akarja adni magát az egy Malfoy. Megint a vágy győzött. A vágy, ami mindennél erősebb volt. Még Hermionénál is, és ez a vágy egybe forrt az ősi ritmussal. Az ősi ritmus, ami megállíthatatlanul söpört végig a testükön.
Egy határozott mosolyt küldött a fiúnak. Draconak ez volt az első jel. Aztán belenézett a mogyoróbarna szemekbe és ott is bebizonyosodott arról, hogy Hermione elfogadta. Ez volt az utolsó jel és innentől már nem ők irányították magukat. Egyre többet akartak a másiktól.
Megszabadították egymást a ruháiktól, így feltárult a szemük elé a testük, ami nemsokára egyesülni fog. Draco olyan gyengéden hatolt bele a lányba, amennyire csak tudott.
Soha nem törődött ennyire mások érzésével. Soha nem érdekelte mások akarata. Csak saját mag vágyát akarta kielégíteni. De azok csak pillanatnyi vágyak voltak. De ez nem. Ez egy erős, mindent elsöprő vágy volt, ami örökre égni fog benne. De nem csak a vágy miatt törődött a lány érzéseivel és akaratával, hanem, mert tisztelte. Mindig is tudta, hogy Hermione nem csak boszorkány. Ő egy különleges és hatalmas boszorkány, aki mindent és mindenkit megbabonáz.
Ez nem csak szeretkezés volt köztük. Ebbe beleadták a lelküket, és ezzel teljesen és hiánytalanul feltárultak egymás előtt. Ebben benne volt a gondolatuk, érzésük, félelmük.
Egymás karjaiban aludtak el. Szinte őrjítő volt az az érzés, ami átjárta őket.
De ennek a különleges éjszakának is véget ért. A nap első sugarai besütöttek. Ahogy hozzáért a békésen alvó két diákhoz, azok rögtön felébredtek. Égtek a fájdalomtól, hogy elválnak útjaik. Hogy a sors kegyetlenül véget vett ennek gyönyörű pillanatnak.
Csöndben felöltöztek. Hermione készült el előbb. Lassan odasétált az ajtóhoz és rátette a kezét a kilincsre. De még mielőtt kinyitotta volna az ajtót, hátrafordult. A fiú már elkészült és csak nézte a távolodó lányt. Majd a szíve nagyot dobbant, mikor Hermione megfordult.
A griffendéles meg akarta kérdezni azt, amit már tegnap meg kellett volna. De nem jött hang a torkán. Nem tudta rávenni magát, hogy megszólaljon. Öt perc után sikerült megtalálnia a hangját.
- Velem tartasz? – A hangja rekedt volt és szomorú.
- Nem lehet. – Ahogy kimondta ezt a két szót, robbanás hallatszott kintről.
A szemük rögtön újra tele lett félelemmel. De ezúttal gyűlölet is vegyült hozzá. Gyűlölet azok irányt, akik le akarják rombolni a világukat, otthonukat. Akik meg akarják ölni a szeretteiket.
Gyorsan kiléptek a szobából és ellenkező irányba futottak el. Két-három lépés után megálltak, hogy még utoljára nézzék a másik arcát. Még utoljára gyönyörködjenek a másikban.
Egy újabb robbanás zökkentette ki őket. Most már tényleg elfutottak és hátra sem néztek. Futottak és futottak. Egyszerre értek le a csarnokba.
A látvány, ami eléjük tárult hátborzongató volt. Sok ember feküdt a földön Mind a jóból és mind a rosszból. Össze-vissza röpködtek a különbözőbbnél különbözőbb átkok. Jajveszékelések és hátborzongató nevetések hangzottak.
A két elkésett diák belevetették magukat a harcba.
Hermione körülnézett, hogy megkeresse barátait.
Harry egy távoli helyen egyedül harcolt Voldemorttal. Ront a szeme láttára találta el egy átok. Vérezni kezdett a lába, de ő újra felállt. Legyőzte a fájdalmát és folytatódott a harc. Ginny egymás után ütötte ki az ellenségeket. A szeme sarkából látott egy szőke tincset. Gyorsan arrakapta tekintetét és meglátta. Draco éppen több iskolatársát próbálta megállítani. Hermione észrevette, hogy csak kábító átkokat használ. Semmi főbenjáró átok.
Észre sem vette, hogy közben őt is legalább öt halálfaló vette körül. Ügyeses kivédett minden átkot és kiütötte első halálfalóját. Egy hosszú és fárasztó küzdelem után már majdnem mindenkit legyőzött. Már csak egy ember állt előtte.
A férfi levette kapucniját. Lucius Malfoy volt. Arcán kaján vigyor, a szemében pedig gyűlölet és undor. Hermionét teljesen lebénított a látvány. A „valakinek” az apja volt, akivel az utolsó éjszakáját töltötte.
Draco észrevette őket. Meglátta Hermionét, amint kábultan néz az idősebb Malfoy szemébe, és nem tesz semmit ellene. Apját, aki éppen készült az első átkát kimondani. Draco tudta, hogy az az első és az utolsó átok lesz. Eszeveszetten futott. Ismerte apját és tudta milyen átkot fog használni. Már csak pár lépés volt. Öt…Lucius felemelte a pálcáját…Négy…megcélozta Hermionét…Három… Kimondta az első szót…Kettő…Kimondta az átkot…
Draco egy ugrással Hermione elé ugrott.
Az átok Dracot találta el. Fájdalmasan esett le a földre. Igen jól gondolta, hogy ez egy végzetes átok, amit az apja fejlesztett ki. Lassan öli meg az embert, hogy Lucius élvezhesse a látványt, amint mások szenvednek. Ez a látvány új és mámorító érzéssel töltötte el. De most nem. Ordítva lerogyott a földre. Elviselhetetlen volt a tudat, hogy megölte a tulajdon fiát. Hiszen szerette. Bár nem mutatta ki, de szerette és büszke volt rá. Már nem érdekelte semmi. Észre sem vette, hogy az egyik halálfaló halálos átka célt tévesztve, őt találta el. Könnyes szemmel feküdt holtan. Az első és az utolsó könnycsepp, a fiáért.
Hermione odarohant Dracohoz. Felemelte a fejét és az ölébe fektette. A könnyei patakokban csorogtak.
- Miért?
- Nem tudom. – válaszolta „Szőke Herceg” őszintén.
A fiú erőtlenül rámosolygott a griffendélesre. Megszűnt a világ létezni. Nem érdekelték, hogy éppen egy háború kellős közepén vannak és, hogy bármikor eltalálhatják.
Hermione lehajolt a fiúhoz és gyengéden megcsókolta. Draco egyre fehérebb lett. Látszott, hogy nem sok van hátra.
- Köszönöm az utolsó éjszakát és az utolsó csókot – mondta halkan és egy utolsó mosollyal távozott az élők sorából. Hermione felkiáltott fájdalmában.
Majd szinte izzó gyűlölettel a szemében újra beállt a harcba. Kegyetlenül támadta a halálfalókat. A támadásai alatt, sorban hulltak a sötétek.
***
Győzött a fehér oldal. Harry bár nehezen, de legyőzte Voldemortot. Minden élő halálfalót elfogták. Eljött a régen várt béke. A varázslótársadalom nyugodtan élhettek tovább.
A Roxfortban emlék szobrot állítottak azoknak, akik életüket vesztették a békéért. Köztük volt Draco Malfoy is.
***
Egy őszi napon, egy hosszú barna hajú lány sétált a temetőben. Szemével megkereste a sírt. Egy mindenkitől távoli helyen volt. Gyönyörű, márvány sírkő emelkedett a földből. Ezzel a felirattal.
Draco Malfoy
1980-1997
„Az életünk lehet egy tévedés, de helyre hozni soha sem késő”
Hermione lerakta a virágot, amit hozott. Egy fekete rózsa volt, ami soha nem fog elhervadni. Ez jelképezte, hogy Hermione szívében mindig élni fog a fiú.
- Köszönöm az életet, amit adtál. Eddig is sokat ért az életem, de most már egy kincs lett. Egy kincs, amit te adtál nekem. Most már sokkal jobban fogok vigyázni rá. – Egy könnycsepp hullott le. – Egy utolsó könnycseppel búcsúzom tőled. Szeretlek.
Hermione felállt és elsétált a sírtól. Vetett még egy utolsó pillantást és elment.
A jó oldal
Langyos éjszaka telepedett a világra, s mint ezer apró szentjánosbogár, kigyúltak a csillagok a sötétkék égen. Felső egy szál se volt a környéken, és a dagadó hold komótosan ballagott a tejút macskakövén, hogy fénnyel töltse meg az éjszakát. Már csak pár nap volt hátra, hogy teljes sajt alakját felvegye, így világ éjszakának nézhettek elébe a londoni fiatalok. A diszkók tele voltak szórakozni vágyó emberekkel, akik legújabb, és legtöbbet mutató ruháikban villogta a táncparketten, ám egyvalaki mégis otthon ült kényelmes fotelében, és egy vaskos, fekete kötésű könyvet olvasgatott.
A kötet nem angolul íródott, vagy ha azon is, egy elég régi nyelvjárásban. Tele volt latin szavakkal, igékkel, és a tintával rajzolt ábrák elég komorak, és visszataszítóak voltak. Olvasója teljes közönnyel siklatta végig tekintetét a lefejezett, vagy épp kínhalálukat megélő embereket ábrázoló képeken, és hűvös unottsággal olvasta a sötétebbnél sötétebb igéket. Nem nagyon kötötte le a könyv, hiszen már oly sokszor forgatta, meg különben s csak puszta időtöltés gyanánt emelte le a polcról a többi hasonlóan sötét könyv mellől. Agya teljesen máshol járt, pontosabban egy bizonyos emberen járt, akinek számításai szerint hamarosan be kellett lépnie az ajtón. Nem is kellett sokat várnia, ugyanis ebben a percben meg is hallotta a halk pukkanást az udvarról, és az ajtóvasak csikordulását. Elmosolyodott, de szemei még mindig hűvös közönnyel csillogtak, és a könyvet fürkészték. Az előszobán átvágva, a jövevény megállt a nappali ajtajában. Az ajtófélfának támaszkodva figyelte a fotelban ülő nőt.
- Hogy ment? – kérdezte a barna hajú szépség minden előzetes köszönés nélkül, és a könyvből sem nézett fel
- Jól – válaszolt a férfi, és ellökte magát az ajtófélfától. Ráérősen besétált a szobába. Fekete köpenye szelíden suhogott. – A Nagyúr elégedett volt. És téged is megdicsért. - állt meg a nő előtt
- Igazán? – pillantott fel először a kötetből a nő, és érdeklődve nézett fel a férfire
- Igen – szólt egy ravasz mosollyal, és közel hajol a nő arcához – Briliánsnak tartotta a múltkori muglimészárlásod. Sok áldozat, sok szenvedés, gyors eltűnés, nincs szemtanú. Megkapóan jó munka. – súgta a nő arcába
- És ráadásul élvezet volt nézni a kis szemetek szenvedését – húzódott gonosz vigyorra a nő arca is.
A férfi kisimította formás arc elől a göndör barna tincseket. A nő közben végig a kék szempárt figyelte, amint az elgondolkodva nézi az ő arcát. A még mindig nyitva levő könyvet most becsukta, és a fotel melletti asztalkára rakta. A féri még lejjebb hajolt.
- Imádom, hogy ilyen gonosz vagy, és ilyen fondorlatos – súgta a nőnek, és arcaik már csak pár centire voltak egymástól.
Ajkaik egy lágy, majd egyre hevesebb csókba forrtak össze. Hermione Draco nyaka köré fonta a karját, a szőke férfi pedig felegyenesedett, és magával húzta az imádott nőt is. Minden este itt lyukadnak ki. Az egyik megvárja a másikat amíg hazatér a küldetésből, majd jönnek a hálószobatitkok.
Mindeketten ifjú, de igencsak tehetséges halálfalók voltak. Hermione különösen. A nő túl okos volt ahhoz, hogy belépjen a Főnix Rendjébe, és esélytelen harcot vívjon a sokkal erősebb fél ellen. Ígyis-úgyis gyilkolni fog, hát akkor miért ne tenné hasznossá a kellemest? Miután szüleit egy mugli meggyilkolta mit sem törődött a varázstalanokkal. Ők is ugyanolyan undorítóak, és csak a halált érdemlik. A szenvedésekkel teli halált. A Főnix Rendje kínkeserves haláltusát vívott mióta a Nagyúr megölte Dumbledoret, Harry pedig nevetségesen béna vezetőnek bizonyult.
A csókok egyre forróbak lettek, és a páros egyre hevesebben kapkodta a levegőt. Hermione kezei Draco talárjának gombjaival küzdött miközben a férfi a blúzt hámozta le róla. Szép lassan elbotorkáltak a hálószobáig, és ráhanyatlottak a hatalmas ágyra. Elvesztek egymás ölelésében, és Hermione az ilyen pillanatokban élvezte legjobban, hogy volt annyi esze, és a jó oldalra állt.
A beteljesült álom (Hermione gondolatai. Ne hallgass a címre, mert mást mond, de ha elolvasod, rájössz, hogy ez illik rá.)
Azt mondják, az embernek a legnagyobb vágya mindig megvalósul. Világ életemben egy vágyam volt csak: megtalálni az igaz szerelmet. Azt hittem, ennél nem lehet szebb, jobb dolog. Mára már tudom, amellett, hogy a legkedvesebb dolog, a legkeserűbb, legfájdalmasabb is, de mára már mindegy. Egy délután sétálgattam a kastély falain belül. Mindent megtanultam már, s igaz, még ismételni szerettem volna, barátaim elküldtek, mert állításuk szerint már betegesen sokat dolgozom. Meguntam, hogy egyedül kóválygok, már a lábaim is fájtak, így leültem a legközelebbi ablakpárkányra. Szerencsés szerencsétlenségemre Draco Malfoy is éppen egyedül járkált arrafelé. Imádkoztam, hogy meg ne szólítson, de tudtam, bármit is teszek, egy gúnyos szava biztosan lesz. Nem is tévedtem.
- Mi van Granger? Potty fiú megunta a társaságod? – kérdezte gúnyosan.
- Igen… - hagytam rá.
Nem akartam összetűzésbe keveredni vele, nélküle is volt elég gondom, hisz a napokban halálfaló támadás volt várható, de ő nem elégedett meg helyeslő válaszommal.
- És mondd, sárvérű, Vízlipatkánnyal együtt vagy még?
Nem értettem mire megy ki a játék, de mivel nem volt jobb dolgom, őszintén válaszoltam.
- Nem jártam Ronnal. Soha.
- Nem? – kérdezett vissza – őszintén – meglepetten.
Itt kezdhetett volna gyanússá válni a dolog, de annyira el voltam havazva, nem láttam bele az értelmébe, csak újra bólintottam. Egy ideig némán állt, majd, olyan furcsa nézéssel megszólított.
- Granger? – majd újra hallgatásba burkolózott.
Eddigre már nagyon felkeltette az érdeklődésemet, ki nem tudtam volna találni, mit akarhat. A nagy aranyvérű Draco Malfoy valamit mondani akart nekem. Éreztem. Ennek tudatában próbáltam kiszedni belőle mi az a nagy titok.
- Igen?
- Tudod Granger…
- Malfoy, vagy nyögd ki, vagy menj el – fogyott el a türelmem, de ő olyan édes szemekkel pillantott rám, hogy a mérgem hamar el is párolgott, s csak néztem azt a mély, szürke, érzelemmentes, s mégis érzelem-dús íriszét.
- Holnap lesz a támadás – mondta, majd lehajtotta a fejét.
Csendben maradtam. Nem tudtam erre mit válaszolni. Miért mondja ezt el nekem? Honnan tudja egyáltalán? Tudom, ez rossz kérdés, hisz hogy ne tudná? Ő is halálfaló, vagy az lesz. Már lényegtelen. De mégis? Miért árulta el? Pont nekem?
Annyi kérdés tolongott a fejemben, csak azt nem tudtam, melyiket tegyem fel előbb. Megpróbáltam összefoglalni azt, ami tényleg érdekel.
- Malfoy – szólítottam, s ő felkapta fejét – miért mondtad el ezt éppen nekem?
- Mert… mert… Nem tudom. Tényleg nem – felelte. Mondanom sem kell, nem hittem neki.
- Egy mardekáros mindig valamilyen céllal teszi, amit tesz, főleg, ha az illető ráadásul Malfoy is… - hangoztattam véleményem.
- Nem ismersz te engem Granger, nagyon nem ismersz – mondta, majd elindult a folyosó sötétbe burkolózó vége felé. Ekkor tűnt csak fel, hogy már sötétedik, de nem törődtem vele. Túlságosan kíváncsi voltam. Már nem tudtam fékezni magam, utána futottam.
- Malfoy mégis mi van veled? – kérdeztem ingerülten. Sosem bírtam nyugodt maradni, ha tudásom nem volt teljes, s most úgy éreztem, nem az.
- Semmi, Granger, semmi… - indult volna tovább, de én a falhoz szorítottam. Nem is értem, hogy az én testi hátrányommal ez hogyan sikerült. Talán úgy, hogy ő sem akart szabadulni. Mára már mindegy.
- Malfoy, most mondd el, mi ez az egész! – sziszegtem az arcába.
- Nem teljesen mindegy? Menj, és szólj Dumbledore-nak, hogy holnap estére készüljön fel, mert a halálfalók akkor támadnak. Ennyi.
Azt hitte, ezek után elszabadulhat, de én ugyan úgy nekinyomtam saját súlyomat, mint eddig. Megfogtam bal karját, s letéptem róla az anyagot. Alatta felsejlett Voldemort csúf bélyege, a Sötét Jegy. Egy lépést hátráltam. Nem tudom miért, hisz éreztem, hogy rajta van, tudtam, de mégis… Most már láttam is, és így mindennél rosszabb volt.
- Ne rémülj meg – szólt, szinte kedvesen, már amennyire magától tellett.
- Mi az, hogy ne rémüljek meg? Az egyik ismerősöm halálfaló, ráadásul éppen vele csevegek.
- Úgy beszélsz, mint ha engem féltenél.
- És akkor mi van? Lehet, hogy egy utolsó görény vagy, de nem akarom, hogy bajod essen! – kiáltottam magamból kikelve. Észre sem vettem, hogy titkokat fecsegek ki a számon.
- Granger, te megbolondultál? – rökönyödött meg.
- És ha igen? Mit érdekel az? Draco, miért lettél halálfaló? – kérdeztem, a végén már egészen csendesen. Legalább annyira meglepődött azon, hogy a keresztnevén szólítottam, mint én.
- Mert muszáj – válaszolta csendesen. Nem hittem a szememnek. Draco Malfoy egyre több meglepetést okozott aznap. Lehunyta a szemeit, s úgy mondta – Apám kényszerített. Nem mintha nem szerettem volna én is, de talán, ha másképpen nevelnek, ez nem történik meg. De már mindegy, nem? – nézett fel egy pillanatra, majd újra lefelé tekintve, inkább csak magának folytatta - Már teljesen lényegtelen… - mondta, majd el akart menni, de ismételten csalódnia kellett. Én nem engedtem el.
- Draco, nem lényegtelen! – mondtam hirtelen. Nem is tudom mi ütött belém akkor. Egyszerűen nem akartam, hogy csak így kilépjen az életemből. Talán először nyílt meg bárkinek is, nem akartam elszalasztani a pillanatot.
Egyszer beszélgettem eddig vele, egy őrjárat alkalmával. Ronnal voltam párban, de aznap a gyengélkedőn kellett lennie, mert a kvidicsedzésen leesett a seprűről és eltörött a lába. Malfoyt rakták mellém helyette. Azóta sem felejtem el. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek hittem. Lehetett vele beszélgetni, értelmesen, nem csak a sportról. Talán ott kezdődött minden. Akkor tetszett meg először, s ezen a délutánon folytatódott. Mára viszont… már mindegy.
Furcsa módon, szót fogadott, s visszadőlt a falhoz.
- Már lényegtelen Hermione, lényegtelen. Megbélyegeztek. Meg fogok halni. Tudom.
- Nem halsz meg – sikkantottam. Hogy árulhattam el ily csúfosan magam? – Miért halnál meg?
- Tudom, hogy erősebbek vagytok. Én nem tudok harcolni. Én nem… nem fogom túlélni a holnapot – mondta keserűen.
- Ne mondj ilyet – kérleltem.
- De ez az igazs… - nem tudta befejezni. Megcsókoltam. Nem is tudom mi késztett rá, hogy megtegyem, de jól esett. Mindennél jobban. Életemben először repültem. Vagy lebegtem, nem is tudom. Mára már mindegy.
Ő eltolt magától. Megijedtem. Azt hittem nagy hibát követtem el, de ő csak kérdőn nézett rám.
- Hermione, halálfaló vagyok. Ne csináld ezt! – szólított fel. Nem hallgattam rá. Újra közelebb hajoltam, s megcsókoltam. Már sokkal szenvedélyesebben, nyelvem utat tört szájába, fogaimmal haraptam ajkait… és akkor… Akkor visszacsókolt. Ugyanolyan intenzíven, mint én. Se több, se kevesebb nem volt benne.
Azt mondják, nem létezik tökéletes, de én ekkor megtaláltam. Az a csók, az a szenvedély, az a viszonzás… Az tökéletes volt.
Megtört a csók, de a szerelem megmaradt. Tudtam, hogy szeretem. Nem értettem az égnek azt a csúfos játékát, melyben őt társította hozzám. Nem volt időm gondolkozni sem. Egy újabb összeforrást kezdeményezett. Végre Ő. Ha nem karol át, biztosan összeesem, de így csak álltam, kapaszkodtam erős, izmos vállaiba, néha a hajába túrtam, néha a hátát simogattam, már amennyire a fal engedte.
Elkezdtek folyni könnyeim, hisz tudtam, az ellenséggel cimborálok. Ő is érezte ezt, s a csókot meg nem szakítva karjaiba kapott, s elindult velem a Szükség Szobája felé. Azóta sem tudom honnan ismerte, de végül is… Mára már mindegy.
Bent lerakott. A szobában egy hatalmas ágy volt, egy kisasztal, rajta kevés vacsora, egy óriási ablak, fekete függönyökkel, s egy kandalló. Minden fekete és vörös színekben játszott. Csodálatos volt. Megfogta kezemet, s az asztalhoz vezetett. Beszélgettünk evés közben. Már nem is tudom mi mindenről, de ez mára már mindegy.
Mikor végeztünk, az ágyhoz húzott. Azon egy csodaszép, selyem hálóing feküdt, meg egy szatén pizsama. Nem voltam még kész arra, hogy lefeküdjek valakivel, s mintha olvasna a gondolataimban, megszólalt.
- Nem akarok semmit. Csak veled aludni.
Mondanom sem kell, azt hittem, helyben elolvadok. Ez volt minden vágyam. A szerelmemmel aludni, a karjaiban ébredni…
Átöltöztünk. Magához húzott, megcsókolt, majd az ágyra dőlt, engem is magával rántva. Tudtam, vágyam beteljesült, megtaláltam az igaz szerelmet. Boldog mosollyal az arcomon aludtam el, s nem is vettem észre, nem akartam észrevenni, hogy ő milyen gondterhelt.
Reggel, mikor felébredtem, már nem volt mellettem. Egy levelet hagyott csak. Leírta, hogy el kellett mennie, a Nagyúr hivatta. Azt is közölte, újra, hogy este lesz a támadás, és hogy figyelmeztetnem kell az igazgatót. Azt írta szeret. Azt írta, sosem volt ilyen szép éjszakája, hogy a karjaiban egy ilyen gyönyörű testet tarthat, s azt írta… azt is írta… hogy felejtsem el. Hogy éljek boldogan, mert ő este meghal. Könnyek áztatták akkor arcom, a lapon a betűk összefolytak, olvashatatlanná váltak.
Mire összeszedtem magam, már dél volt. Az első utam az igazgató irodájába vezetett. Könyörögtem, hogy higgyen nekem. Összehívta a Főnix Rendjét, az aurorokat és mindenkit, akik vállalkoztak rá, hogy harcoljanak a halálfalók ellen, és vártunk. Aztán este megkezdődött az utolsó csata…
Borzalmas volt. Holttesteken kellett keresztül mennem. A bűz elviselhetetlen volt, az emberek kétségbe estek. Mára már mindegy.
Én egyre csak a te szőke tincseidet kerestem. Megláttam. A földön, a többi halott között. Igazad lett, meghaltál. Nem értem, hogy tudhattad ennyire biztosan, hogy ez lesz, de már nem is érdekel.
A csatát a fehér oldal nyerte, ahogy te is jósoltad. Én elzárkóztam a varázsvilágtól, s sosem szűntelek meg szeretni. Nem mentem férjhez, miért is tettem volna? Az igaz szerelmet már elvesztettem. A tökéletesre törekszem, és ha azt már nem kaphatom meg… Hát. Nem érem be kevesebbel. Kutatóként dolgoztam egy ideggyógyászati intézetben. A sok stressztől, ami fiatalkoromban ért, rákom lett. Nem lehet már megmenteni, tudom, hogy meghalok. Pont, mint te akkor. Tudtad. Tudom. Harmincnégy évesen véget ér az életem. Már nem félek. Mára már nem.
Azt mondják, az embernek a legnagyobb vágya mindig megvalósul. A legnagyobb vágyam volt megtalálni az igaz szerelmet. Mondhatnám, hogy nem teljesült, de most, a kórházi ágyamban fekve úgy érzem, beteljesült. És hogy ha egyszer újra születnék, arra a kérdésre, mi a legnagyobb vágyam, nem tudnék felelni. Talán, hogy velem lehess. Örökre.
.jpg)
